2009. október 21., szerda

............folytatás .

Mikor Anyu elolvasta a beírást, mondta hogy a központban Neki is azt mondták, hogy csak addig kell nyitva lennie míg van friss pékárú, mert csak a pékek szállítanak.
Az meg hamar elfogy úgyis és siet haza. A bevételt magánál kell tartania és majd ha
újra minden a régi lesz akkor kell elszámolni.
Megegyeztünk hogy az amúgy is fűtetlen lakásban ágyba maradok, csendben és
sötétben.Majd hozza a friss kenyeret és hoz egy vödör szenet is.
De én éhes lettem, és a tegnapi kenyérből kentem magamnak egy szelet zsíros kenyeret.
Szép nagy hagymák is voltak, én a bal kezembe fogván egyet egy mozdulattal ketté vágtam, a kezemmel együtt. A mutató és a hüvelyk ujjam között , jó mélyen.
Ordítva szaladtam Franciska nénihez. Össze szaladt a ház is.
Kötözgettek miközben Anyu jött befelé a kapun. Ledobta a szenes vödröt, és rohant hozzám.Gyors öltöztetés, és elindultunk a János tér és Ady Endre sarkán lévő OTI-ba. Ott összevarrták, kaptam marha savas oltást, és egy szép nagy kötést a kezemet meg felkötötték a nyakamba.
Egyébként is lehetett valami " gáz" mert a felnőttek napközben az udvaron beszélgettek, és többször kijött Ottó bácsi is közéjük. Időnként Gyula bácsi a féltett kincse a rádiója mellé görnyedt és úgy hallgatta. -itt a Szabad Európa Rádió -
-Radio Luxemburg- ilyeneket hallottam.
Másnap Anyu megint a lelkemre kötötte nem mozdulok amíg nem jön. Mondjuk
egy kézzel nehéz is lett volna bármit csinálnom. Csendben , sötétben kussoltam az
ágyban. Egyszer kulcsot hallok a zárban, a szobába lép egy idegen bácsi , megmutatja Anyu kulcsát, hogy ezzel jött be, Anyu küldte értem, Ő egy állandó vásárlója. Biciklivel jött, és el kell vigyen Anyuhoz mert nem tudja mikor tud haza jönni. Én ledermedtem és nagyon féltem, a bácsi felöltöztetett felültetett a bicikli
vázára, és a spejzból biztos kézzel emelte ki a nagy ruháskosarat, és azt felkötötte.
Nem mentünk ki a Kossuthiba amíg lehetett, de az Adyn már ki kellett kanyarodni
a templom térre.Ez egy szinte szabályosan kerek tér volt középen a barokk épület ami
műemlék, a Szt.Erzsébet Katolikus Templom, körülötte körforgalom volt kialakítva.
Itt muszáj volt átmennünk a Kiskossuthiba. A tér szélén megállítottak minket
a bácsi igazolványt vett elő, rám néztek látták a sérült kezemet, és - mehet- mondták.
A kormányt tartó két kéz között alig láttam ki. De valami furcsaságot érzékeltem,
sokan voltak a téren és mégis csönd volt, és mindenféle szokatlan nagy járművek is álltak. Onnan már öt perc alatt a boltban voltunk. Tehát igaz volt, Anyu küldte a bácsit értem. Hajnalban már alig jutott át a téren, mert éjjel események voltak.
A férjéről nem tudott, az Édesanyjáról nem tudott, a lányának mellette kellett lenni.
Elfogyott az üzletben a friss árú. A bácsi aki engem hozott a ruháskosarat egy fára szerelte rá és csapágy kerekeket az aljára. Ennek olyan hangja volt hogy a holtak is
megébredtek rá, osonni nem lehetett vele, az biztos. Anyu telepakolta a kosarat
alap vető dolgokkal liszt, élesztő, cukor , só, gyufa, tea, stb. És most jött a neheze.
Már délután volt és nekünk sötétedésig haza kellett érjünk.
Anyu húzta a megpakolt alkotmányt és egy kézzel toltam, aztán pihentünk.
A kerekek nem akartak arra menni amerre mi, de minden erőnket összeszedve,
húzva vonva elértünk a templomig. Bőrkabátos emberek jöttek és nem akartak átengedni, Anyu könyörgött, és rám mutogatott, meg a nyakamba kötött kezemre.
Az ember egy idő után átengedett, de csak a járdán , és gyorsan. Anyu adott neki egy üveg dianát, és egy üveg ecetet. A járdán mentünk de gyorsaságról szó nem lehetett,
mert az a nyavalyás kosár nem akart gurulni. Ott ahol most a templom mögött a
buszmegálló van, két kiégett tank volt, belőlük mint a rongybabák lógtak ki az
élettelen testek. A sárga keramit kő , mert az úttest azzal volt kirakva, most véres sáros és sokan feküdtek benne. Nagy beton darabok hevertek szerte a templom előtt.
Én kérdezgettem Anyut, hogy ezek a bácsik miért fekszenek itt , de ő csak csendre intett és hogy ne nézzek oda.Túl voltunk az út nehezén. Itt még egyszer igazoltattak, majd a bőrkabátos azt mondta hogy elkísér bennünket a Petőfi sarkáig, és megvárja míg bekanyarodunk, mert már igen csak szürkült.
A ház kapualjában várt minket mindenki, napközben is volt lövöldözés. Ezért
Gyula , és Ottó bácsi összefogva az otthoniakkal földet ástak ki a kertből és a pince ablakokba halmokba tömörítették, az utca felől. Mindenki levitte az ágyát, és mint egy nagy méretű hálóterem vált a mosókonyhából, és a szárítóból. Itt volt egy meleg vizes rézhenger amit ha fűtöttek jó meleget adott és vizet is melegített.
Több családnak is volt petroforja ezeket is levitték, ezeken főztek.
A mi ruháskosarunkból is jutott mindenkinek. És akinek amije volt azt tette a közösbe. Hiába a szükség , a nyomor összehozza az embereket.
Beosztással kellett gazdálkodni, nem mert senki kimenni a házból.
Minden tüzelhető és nélkülözhető anyag a kályhában végezte, mert hideg volt.
A kaput zárva tartottuk állandóan. De egyik nap engem el kellett vinni varrat szedésre. Megvártuk a delet, volt egy kis napsütés, és akkor gyorsan elmentünk,
előre engedtek mint gyereket, de ott is láttam vérző fekvő embereket, meg letakartakat is. Aznap mire hazaértünk meglepetés fogadott, Apu megérkezett.
A szanatórium működésképtelen lett megkapta a záróját és egy élelmiszer csomagot,
amivel elindult haza, gyalog! Aztán jött amivel lehetett.
A budai oldalon egy autó elhozta a Déli összekötőig, ott átjött gyalog, rá a bolgár
kertészetre, ahol elcserélte a mackósajtjait egy rekesz szőlőre és azt hozta haza.
És persze a legfontosabbat Magát !
Hallottam hogy éjszaka beszélgettek, csak nem értettem mit, - de biztos jön-
az autó átvisz- Anyu mondta - nem megyek sehová- de nem érted hogy nem megyek?
Nem tudtam hová akarnak menni, de mivel nem mentünk sehová nem is kérdezősködtem. Én éltem a magam hat éves létét.Hallottam hogy beszélgettek
a Juta dombon harcok folynak, ez a temető melletti pusztaság volt, ott áll ma a Dél-Pesti Kórház. Az Atra gyárnál ez a Papírgyár mellett volt, ma irodaház, a
mai Helsinki és Grasschalkovich út összefolyásánál nagy tank csata volt, délről indultak volna a Kilián laktanyához és itt megfogták Őket.Vérfürdőt rendezve.
A roncsok sokáig a mai Vágóhid utcai lakótelep helyén voltak fölhalmozva.
Sokan oda jártak guberálni alkatrészeket még hosszú ideig.És persze híre jött a belvárosi eseményeknek is.Suhancok csoportokba jártak kíváncsiskodni.
Hozták vitték a híreket. Közülük egy rosszkor volt rossz helyen. A mai Erdő utcát
sokáig Turner Kálmán utcának hívták, ott lakott az agyon lőtt fiú. 17 éves volt.
A Soroksári út használhatatlan volt itt volt ( van ) a fegyvergyár és a szállítások folyamatosak voltak.A tankok minden utat tönkre tettek, föltörtek.
Így telt el a november. December elején mehettünk iskolába. Az osztályba minden padon egy tábla csoki és egy piros díszgyertya volt fehér masnival átkötve, mellette egy képeslap, a Svájci Vöröskereszt ajándéka.

Haza vittem, de senki nem kért belőle. Akkor láttam életemben először fehér csokit.
Megúsztuk, csend lett , az élet ment tovább.


már csak a folyományok következnek..........


13 megjegyzés:

Tigrislilijom írta...

Megsirattál. Magamhoz öleltem kisfiamat és hálát adtam Istennek, hogy nem kellett ilyen időket megélnünk.

Náncsi írta...

írj méég!!! kérlek!! olyan mintha a mamámat hallgatnám!!

Beödőkné Mónika írta...

Borzalmas világ lehetett, de csak remélni tudom, hogy az idő nem ismétli önmagát!
Különben, fantasztikus az írásod,miközben olvastalak lelki szemeim elött láttam ahogy peregnek az események.

Abile írta...

Nekem is potyognak a könnyeim Téged olvasva... Nagyon remélem, hogy a mi gyerekeinknek, unokáinknak nem kell hasonló dolgokat átélnie... Csak ezt kívánom és egészséget...

Zsófimamája_Gabi írta...

Hát ez félelmetes! Elolvasva is, nemhogy átélve! Belegondoltam, hogy az én 6 évesem mit értene meg egy ilyen világból...

mmama írta...

Igaz a mondás, miszerint amit túlélsz
az megerősít ! Én a saját történetemen nem tudok sírni.
Viszont mikor a háborúban történtekről meséltek nekem akkor igen. Ők már nevetve mesélték, hogy mikor a vonat tetején mentünk cserélni........... stb.
És a gyerekek ösztönösen megérzik a bajban hogy viselkedjenek, fel tudnak nőni egy pillanat alatt.
Ami nem jó, mert elvész a gyerekkoruk.

Bea írta...

Nagyon jó volt olvasni, remélem, még sokat írsz! Nem csak 56-ról, hanem úgy általában. Sajnos vannak a világban, akik hasonlókat élnek át...

Lonci írta...

Mi ezt át-, túléltük. Remélem sem gyermekeinknek, sem unokáinknak nem lesz részük ilyenbe.
Gratulálok az írásodhoz, nagyon lebilincselő volt.

MARIKA írta...

Jó volt olvasni téged !(Még délelőtt)
Remélem a mi gyermekeink, unokák már nem élik meg ezt .

PI írta...

Csodálatosan írsz!
Én október 23.-án születtem, igaz 1971-ben.

MARIKA írta...

Van nálam valami.

wattacukor írta...

Rég olvastam ilyen lebilincselő írást!! Mintha egy könyv lenne előttem. Köszönöm mindenki nevében és várom a folytatást!

mmama írta...

Marika :))